selejt bakok

    Idén lőttem négy darab selejt őz bakot, ezek közül az elsőnek a történetét leírtam. A másik háromét most jegyzem le, ezekhez nem tartozik, nagy hosszú, vicces sztori, de azért pár sort megérdemelnek, mivel pont ugyan olyan kedvesek számomra, mint az az arany érmes bakom amiről majd később mesélek.

Ezt a három bakot itthon a Korpadombi Vt- ben lőttem, én kaszáltam az erdei utakat egész évben, meg szereztem sok takarmányt a társaságnak, ezért nem kellett fizetnem értük.

    Az elsőt május 27- én lőttem. A Deseda patak melletti réten cserkeltem a Karcsival, majd felültünk egy lesre. Tök szép idő volt, fényképeztem pár fácán kakast, madarakat stb. Alap esetben ki nem állhatom ha valaki mellettem dohányzik, rosszul vagyok a cigifüsttől, viszont a Karesztől eltűröm ha az orrom alá pöfékel, sőt még hasznos is, mert legalább látjuk, hogy milyen a szél járás. Ő persze Széchenyi Zsigmonddal és Kittenbergerrel példáz, hogy azért az igazán nagy vadászok dohányoztak, erre nem tudok mit mondani, szerintem Széchenyi cigi nélkül sem lett volna rosszabb vadász. 

    Szóval passzív dohányoztam és közben fényképezgettem, egyszer csak kilépett a nádasból egy öreg bak, az az örök közepes, aminek szép az agancsa, de a szár is és az ágak is nagyon vékonyak, pedig a hosszuk alapján akár még erős bak is lehetne a gazdájuk.

Az örök közepes bak (315 g):

 Sokáig bírálgattuk, telefonon suttogtam a Gusztival, hogy szerinte meglőhetem- e. Már kezdett lemenni a nap, a Karcsi is zsinórban dohányzott mire rászántam magam és lőttem. Fél keresztben állt velem szemben a bak, a golyó a  lapockáján találta el és másik oldalon a bordák mögött távozott. Ilyenkor persze várni szoktam húsz percet, fél órát és csak utána megyek keresni a vadat, ennyi idő pont elég a Karcsinak kb három szál cigire, amibe az izgalom miatt én is bele- bele szívok, utána meg győzök köhögni, meg szidni saját magamat. Már besötétedett mire lementünk és megnéztük a rálövés helyét, sok volt a vér, és gondoltam, hogy hamar meglesz a zsákmány. Én mentem egy darabig a vérnyomon, de hamar úgy 20 méteren belül megszűnt, keresgettem a magas nádban minden felé, de csak nem találtam, az a piszok Karesz meg ott dohányozgatott egy helyben, aztán felkaptam a latyakot és odakiabáltam neki, hogy ugyan segítsen már keresni, ő meg mondta, hogy ott van a bakom a lába előtt, csak kíváncsi volt, hogy mire találom meg.

Na azóta hívom Tacsi-Karcsinak.

Tacsi-Karcsi a bakommal:

A második selejt bakot 2012 június 27-én lőttem. Vaddisznó lesre indultam és pont be akartam menni a cserkelő útra, hogy az erdő szélén lévő palás lesre felüljek, amikor a repce tábla szélén megláttam ezt az egyszárú bakot. Többször találkoztam vele, de mindig csak olyankor, amikor dolgozni voltam a mezőn. Már május elején meg is kérdeztem a vadőrtől és az elnöktől, hogy meglőhetem- e, zöld lámpát kaptam, így most eldöntöttem, hogy megpróbálom becserkelni.

Az egyszárú:

A repcében a művelőúton kúsztam a bak felé, aki folyamatosan távolodott tőlem, hát mit mondjak, nem volt kellemes. A repce össze- vissza bökte a kezemet, viszkettem tőle, meg amúgy is nagyon izzadós vagyok, az is kínzott és így kúsztam vagy másfél órán keresztül. Eddigre elértünk a palás leshez, ez olyan két kilométerre van a tábla szélétől, az egyszárú meg bement az erdőbe. Na gondoltam magamban felülök kicsit a lesre, kifújom magam, aztán meg haza megyek, mert mindenem viszketett az izzadságtól, és megjöttek a szúnyogok is, nem vágytam már se bakra, se disznóra, csak egy jó kis zuhanyra otthon. Ahogy ezt elhatároztam magamban a legnagyobb meglepetésemre megjött a szóróra az egyszárú. Nézegettem pár percig aztán lelőttem. Nagyon beteg lehetett, mert a zsigerei zöldek voltak, meg lepték az őzlegyek is, szóval nem biztos, hogy túlélte volna a telet.

Az egyszárú trófeája:

    A trófeát bevittem a kamarához megmutatni a Péternek, mert nem értettem, hogy mitől lehet az, hogy a koponyán a csap is el van tekeredve. Végül is abban maradtunk, hogy valamikor elüthette ezt a szerencsétlen jószágot egy autó.

    A harmadik selejt bakot üzekedésben lőttem, a Varga Jani barátommal mentem ki, egy búza tarló szélére és síppal próbáltunk behívni egy bakot. Sétáltunk egyik tábla szélétől a másikig, kukorica váltotta a búza tarlót és így betudtunk állni a kukorica szélébe és elbújva sípoltam. Jöttek is sorban, volt ami még túl fiatal volt, volt amelyik meg túl nagy azt inkább lőjék ki a fizetős vendégek. A végén felmásztunk egy lesre a nádas szélén és ott folytattuk a hívást tovább. Közben láttunk spíszer bikát, rókát, fácánt is, nem volt egy eseménytelen délután az biztos. A Jani kifejezetten jó társasági ember, így az üres percekben el is szórakoztatott, csak arra kellett vigyáznom, hogy ne röhögjünk túl hangosan.

    Rácserkeltem egy őz bakra, de sajnos nem sikerült lövéshez jutnom és így visszamentem a Janihoz a lesre. Aztán jött egy másik bak aminek nagyon beteg formája volt, a bordái kilátszottak, nagyon köhögött egyszóval nem volt túl jó bőrben. Egy darabig jött a sípra, de aztán meggondolta magát és bement a les melletti nádasba, majd ismét visszajött a tarlóra, de ekkor már messze volt tőlünk, az én 8 szoros nagyítású távcsövemmel, már nem lehetett elbírálni. A Jani még valamikor az átkosban vett egy orosz katonától egy 30 szoros nagyítású ruszki keresőt és azzal még ilyen távolról is tisztán láttuk, hogy ez az a beteg bak, nem is vacakoltam sokat. A táblán lévő villanyoszlopokból tudtam, hogy olyan 300 méterre van tőlem az őz, a puskám kétszáz méterig lő pontba, utána már van a golyónak esése, ezért a gerince fölé fogtam a célkeresztet egy picivel. Lőttem, a bak felugrott és a levegőben csinált egy 180 fokos fordulatot, majd  futott úgy hatvan métert és összeesett, pont szíven találtam, később lemértük és 326 méterről lőttem. 

A beteg bak trófeája: