Zerge vadászat- második nap

2012 szeptember 8.

A telefon csörgésével egyszerre jött be Fritz is ébreszteni minket, vele fogunk mormotára vadászni, ha Manfréddal meglőttük a zergét. Reggeli mosakodás és fogmosás a vályúnál. Egymásnak világítottunk zseblámpával, gyors reggeli, ami kb. 5 perces volt, meg egy redbull és indultunk is. Egy darabon még a Pajeroval mentünk, aztán kezdődött a kapaszkodás a hegytetőre. Ilyenkor szeptemberben az a nehéz, hogy az állatok még 3000 méter körül tartózkodnak és bizony oda fel kell caflatni utánuk. Október végén, november elején már lejjebb húzódnak, mert odafönn túl magas lesz a hó, akkor viszont a nagy hideggel, meg a jeges, csúszós hegyoldallal kell megküzdenie a jagereknek. Én is novemberben szerettem volna menni, csak a sors így hozta, hogy vagy szeptemberben megyek, vagy talán dupla pénzért jövőre. Csillagfényben haladtunk felfelé, egymás nyomába lépkedve. A két vezetőnk már teljesen a közelgő szarvas bőgésere volt rágerjedve, náluk szeptember közepén-, végén kezdődik. Mikor megálltunk pihegni picit, ők kúsztak- másztak, a szarvasok nyomait böngészték. 

Egyszer meg is kérdeztem tőlük, hogy mi lenne, ha zerge nyomot keresnénk, az volt a válasz, hogy azok sokkal magasabban vannak. Ahogy haladtunk felfelé, a növényzet folyamatosan változott, a fenyőkből törpe fenyők lettek, amiket aztán cserjék váltottak fel, és végül térdig érő áfonya bokrok. Ekkor hat óra lehetett és felértünk egy tisztásra, leültünk napfelkeltére várva. Egy ing volt rajtam, amit le kellett vennem, mert teljesen átázott az izzadságtól, kiterítettem, hogy száradjon picit. Volt nálam egy vékony pulcsi meg mellény, ezeket vettem fel, és következett egy óra hegytető kémlelés távcsővel. Közben szétfagytam. A Jani okosabb volt, hozott egy síkabátot. Mire felkelt a nap ő már úgy remegett mint a kocsonya. A fáradtságól is teljesen ki voltunk készülve, valószínűleg az is belejátszott, hogy annyira fáztunk. Ekkor mondtam a barátomnak, hogy az sem érdekel, ha egy kis két éves bakot sikerül elejteni, én annak a kampójával is tökéletesen boldog leszek, mert itt az élmény az igazi érték és az, hogy ebben egy ilyen fantasztikus emberrel osztozhatom, mint Ő. Olyan hét óra magasságában pillantottuk meg a zergéket, felettünk kb. 500 méterre a hegytetőn álltak és kémleltek. Ezeknek a csodálatos állatoknak minden szőrszálukon van szemük, nagyon kell figyelni a vadásznak, hogy végig takarásban közelítse meg őket. Általában egy erős bak van több nősténnyel és őrködik amíg azok legelnek.  A Manfréddal ketten elindultunk feléjük, ekkor kezdődött a legizgalmasabb része a vadászatnak. Amikor nem felénk nézett a bak, elindultunk és addig mentünk, amíg felénk nem fordította a fejét. Volt, hogy tudtunk haladni így 10 percig, volt, hogy csak 10 másodpercig. Mikor felénk nézett, vagy bebújtunk egy szikla kiemelkedés mögé, vagy egyszerűen belehasaltunk az áfonyába, ami szinte szőnyegként borította a hegyoldalt. Egyszer egy nagyon kemény részre értünk, egy sziklahasadékon kellett átkelnünk, amiben egy sebes patak folyt alattunk 100 méterrel, a túloldalon függőleges sziklafal. Ebben a helyzetben fontos, hogy az öreg harcos minden mozdulatát precízen kövessem, ha ez nem sikerül akkor simán ott hagyom a fogam. Manfréd idén töltötte be a hetvenedik életévét, de nagyon könnyedén mozgott ezen a vidéken. 18 évvel ezelőtt szerelt le a seregből, addig a Salzburgi hegyivadászok mesterlövésze, majd pedig egyik kiképzője volt. Fritz pedig 55 éves és jelenleg is ebben az osztagban szolgál. Szóval ugrottunk és amikor nekicsapódtunk a sziklafalnak két kézzel bele kellett kapaszkodjunk egy- egy áfonyabokorba. Nagyon jókat falatoztunk az áfonyából, mikor épp a bokorban lapultunk. Aztán lassan a bokrok is eltűntek, ekkor megnéztük a távolságmérővel és 380 méterrel voltunk a zerge alatt. Mivel a fedezéket nyújtó aljnövényzetre már nem számíthattunk, egy szinte függőleges sziklafalhoz kúsztunk és azon kapaszkodtunk fel, így végig takarásban voltunk.

 A hátizsákot és a bergstockot letettük, Manfréd hozta a keresőtávcsövet, ami egy távolságmérős 8*56 - os Zeiss volt, én pedig a puskát vittem. A fegyver is méltó volt a gazdájához, egyedi készítésű krómcsövű 300- as Winchester short magnum. Fura rövid, de dundi műanyag hegyű lőszer ment bele, a lövedéknek ennél a kalibernél 300 méterig szinte semmi esése sincs. A puskán egy 3-12 * 50 es lézer távolságmérős ballisztikus céltávcső van, nem kell a röppályával foglalkozni, azt beállítja automatikusan, és a jó helyre fog világítani a jelen esetben sárga világítópont. Megnyugtató volt a sziklafalon cipelni egy ilyen 3-4 milliós cuccot, gondolom, ha leesett volna a vállamról az öreg utána postázott volna engem is. Amikor felértünk és kidugtuk a fejünket, a bak még mindig ugyan ott állt. Megvetettem a lábam ahogy bírtam, és feltámasztottam a fegyvert. Egy gyors távmérés, 187 métert mutatott a Zeiss. Ekkor felénk fordult, bennem megfagyott a vér, pár pillanat múlva már a kecskék is minket néztek. Két pislantás és eltűnt a bak a hegygerincen túl. Nagyon csalódott voltam, minden erőmet össze kellett szednem, hogy elérjek idáig, erre ez a hálátlan piszok eliszkol, pont ekkor tört ki rajtam a vadászláz is, remegtem, az öregnek meg kellett fognia, hogy le ne essek.

Aztán ahogy eltűnt, megjelent újra, visszajött és vele együtt az életkedvem is, már teljesen lenyugodtam, szinte minden lelassult körülöttem. Most sokkal messzebb volt, de megbeszéltük, hogy most vagy soha. Én perceknek éreztem, de a lent maradtak szerint olyan gyorsan tüzeltem háromszor egymás után, hogy a suták meg se ugrottak csak a harmadik lövéskor. A vezetőm végig figyelte az egészet és azt mondta, hogy az első lövéssel gyomron találtam, a második alá ment, a harmadik meg valahol elérhette, mert az után ugrott el. Utólag láttuk, hogy a nyaka alsó részét súrolta az utolsó. Piszok nehéz lövés volt, mert szinte függőlegesen kellett megejteni, ezt az is mutatta, hogy hasba lőttem, és a gerince mellett ment ki a golyó. Ilyenkor nem tud az ember kitámasztani, mert a meredek falon tartja a fegyvert majdnem teljesen felfelé, szerencsére szinte semmi visszarúgása nem volt és nem lökött hátra -volt alattunk pár száz méter szakadék. Visszakúsztunk a táskákig, telefonáltam a Janinak, hogy jöjjenek fel és megindultunk keresni. Ezt nem részletezem, de elég annyi, hogy nyolc óra lehetett ekkor és fél tizenegykor még nem találtuk. Sziklákon fel- le folyamatosan, én már szinte halott voltam a fáradtságtól, megállapítottuk, hogy biztos lezuhant a keleti oldalon lévő szakadékon, be a fenyvesbe. Vártuk a lentieket, hogy utána közösen fogjunk a kereséshez, idegtépő volt. Majd amíg mi tanakodtunk, a Jani kiáltott, Idézem " gyertek köcsögök, itt a zerge, mit kelebólálltok ti arra?" Én már alig bírtam mászni, az előttem álló kétszáz métert csigasebességgel tettem meg, ők meg siettettek, hogy menjek már, mert ezen a részen még nem esett hasonló kapitális bak. Egy szakadék feletti kiszögellésen feküdt , centik hiányoztak, hogy 5-600 méteres zuhanás után ízekre szakadjon ez a szép trófea.

 Egy nyolc - kilenc év körüli zergét sikerült elejtenem, aminek a kampói egyenként 24 cm hosszúak, gyönyörű jószág. Manfréd kizsigerelte, engem zergevadásszá avattak, aztán mi a Fritz-cel elindultunk felfelé mormotát lőni. A két barátunk pedig levitte a Hüttéhez a zsákmányt. A lejtmenetről a Jani szerintem tudna írni legalább ennyit mint én az egész sztoriról. Itthon kétségbe van esve a vadászok jó része, ha egy süldő amit meglő ,bemegy az erdőbe. Rögtön agyát eldobva telefonál össze- vissza, vadászmesternek, mindenkinek, hogy segítsenek neki valahogy kicipelni. Ezzel szemben Ők ketten levonszolták 2700 méterről 1800-ra a Pajeroig, a  kb 60 kilós bakot.

 Mi kilestünk egy mormotát, amit most a másik Osztrák mesterlövésznek a puskájával kellet meglőnöm, ez sem maradt el az előző fegyvertől, csak ami ott Zeiss volt, az itt Swarovski, a kalibere 243 -as win. short magnum, a fegyver többi része hasonlóan egyedi készítésű mint a Manfréd puskájánál. Nekem a Zastavához, meg IZS-hez szokott vadásznak, az egy élmény volt, hogy ilyen fegyvert a kezemben tarthattam. Meg is lőttem a mormotát, de pont mellbe találtam, ő pedig hanyatt visszaesett a gödörbe ahonnét előtte öt perccel kimászott. Erősködtem, hogy ássuk, vagy kaparjuk ki, de mivel nem volt dinamitunk, esélytelen volt a több méter szikla alól kivarázsolni, így csak egy véres szőrcsomó maradt nekem mormota trófea gyanánt. Sebaj, van miért visszamenni jövőre is. 

Fritz cuccol:

UI: Azt, hogy a vadászházhoz érve mennyire rúgtunk be, nem írom le, de lehet róla némi sejtésetek. :-)

Zerge vadászat- első nap

2012. szeptember 7. péntek

Egy kedves vadász hölgy osztrák ismeretségén keresztül kaptam lehetőséget erre a fantasztikus vadászatra. Ez tényleg nem mindennapi dolog. Azt mondják az ottani Jagerek, hogy ez egy másik dimenzió, és ezt megtapasztaltam én is. Az egész sztori még márciusban kezdődött, amikor egy Kapos CTSz- es közgyűlés szünetében Erika megmutatta nekem a november végén elejtett zergéjéről készült fotókat. Rengeteg lobbizás, alkudozás után szeptember 4-én telefonáltak, hogy három nap múlva péntek 12 órára érkezzek meg Taxenbach-ba. Ott fog várni rám Manfréd a vadászmester, majd onnét megyünk át Raurisba, ahol lesz a zerge vadászat.

Mondták még azt is, hogy vihetek magammal egy kísérőt. Fel is hívtam Varga Jani barátomat, aki jó sok  telefon után igent mondott a meghívásra. Erősen be volt táblázva munkával arra a hétvégére, de egy ilyen meghívásnak nem tudott nem eleget tenni. Utólag azt mondta, hogy nagyon tetszett neki és bármikor indulhatunk a következőre.

    Kezdődhettek végre az előkészületek, mivel nincs fegyver-útlevelem, nem vihettem a saját puskámat, ami miatt szívtam a fogam, ugyanis a nyáron ráértem volna ezt a papírt elrendezni. A szállásunk 1400 méteren egy fenyőerdő közepén volt és minimum 3 óra sétára bármilyen bolttól, ezért annyi kaját kellett pakolnunk, hogy elég legyen a hétvégére. Plusz a két helyi vadászt is nekünk kellett etetnünk. Aztán meg sportos vadászruhát a mászáshoz, meg meleget a leshez. Most utólag azért máshogy pakolnék, mint akkor. A Vitarával mentünk mondván, hogy összkerekes és majd simán felmegyünk vele a hüttéig. Egy darabig mentünk is vele fel a hegyre mikor szólt az öreg Manfréd, hogy hagyjuk ott egy parkolóban és üljünk át az ő X3-as BMW-jébe. Ennyiből mehettünk volna személy kocsival is gondoltam magamban. A helyzet az, hogy csak engedéllyel rendelkező autó mehet fel a hegyre. Aztán megálltunk a Bömbivel és kipakoltuk a cuccot. Az öreg ellépett, hogy hoz egy rendes terepjárót.

 Hamarosan megjött egy kb. 20 éves Pajeroval, aminek az első két kerekén hólánc volt, na itt már éreztük, hogy ez a hétvége egy sportos, kemény menet lesz. Murvás út kanyargott felfelé, több helyen keresztbe teljesen elmosta a víz, és az út melletti háromszög alakú táblába írt 24% jelezte, hogy nem ok nélkül zörög a lánc a kerekeken. Hol marha, hol pedig birka karámokon át vitt az utunk felfelé, ilyenkor mindig ki kellett szállnom és a kaput nyitni, majd pedig csukni. Erre olyan 15 alkalommal került sor, ebből is látszik, hogy náluk igen nagy becsülete van az állattartásnak, nem mint itthon :-(. Aztán megérkeztünk a jágerlakhoz. Szerintem kétszáz évvel ezelőtt is pont ez a ház fogadta a vadászni, vagy túrázni vágyó Güntereket. Fűtés fával, világítás gyertyával, budi az erdőben egy fabódéban. A hütte előtt volt egy vályú és abba vezették bele a hegyi patak kristálytiszta vizét, ami bár egészséges, de irgalmatlan ( három centis) hideg volt a szombat esti zuhanyhoz.

Odaérkezésünk után egy órával már indultunk is egy "közeli" magasleshez, amelyről inkább csak novemberben szoktak vadászni, de ilyenkor már nem lett volna időnk felmászni a hegytető közelébe. Azért ehhez a közeli leshez sem volt olyan könnyű feljutni, volt ahol hegymászókötélbe kapaszkodva húztuk fel magunkat a függőleges sziklafalon. Másfél óra erőltetett menet után értünk oda, szinte végig egy csodálatos, fenyővel borított hegyoldalon kapaszkodtunk fel, néha két, néha meg négylábon. Végre felértünk, Manfréd és én a lesen, Jani barátom pedig egy fa tövében foglalt helyet. Kb 3 órát töltöttünk el itt a hegy kémlelésével, de messze úgy 1 km- re tőlünk felfelé láttunk csak zergét.

 Lőtávolban volt pár hegyi őzbak meg néhány spíszer bika, de ezek enyhén szólva is nagyon picik az itthoniakhoz képest, meg ugye mi hegyi antilopra váltottunk jegyet. Sötétedés előtt picivel elindultunk vissza, mit mondjak, lefelé húzósabb mászni.

Este aztán még várt ránk egy kis meglepetés, mert az én mindig vidám Jani barátom otthon hagyta a szalámit, a pálinkát meg az öregnek ajándékozta. Viszont hozott nagyon pöpec ikeás napelemes olvasólámpát a fenyőerdő közepére, ki is támasztottuk vele az ajtót. Az általam hozott kolbász meg szalonna pont elég volt a két vendéglátónknak, mi meg ettünk májkrémes kenyeret, de csak vékonyan kenve, mert kevés májkrémünk volt. A paprikámnak is felettébb örültek -fene a gyomrukat. Mikor pakoltuk össze a vacsora maradványait, megkérdeztem, hogy kirakhatom- e a maradékot a párkányra, de mondta a Fritz, hogy vannak medvék, ezért meg ne próbáljam, mert megérzik a szagát és idejönnek. Így utólag szerintem csak tréfált vele, de ott elhittem, pisilni is puskával jártam ki. Szerencsére bort azt vittem bőven, azzal jóllakva aztán befeküdtem az ágyba és felhúztam az órát hajnali fél háromra.

több fénykép:https://picasaweb.google.com/102724594215501559551/ZergeVadaszatRaurison2012#

zerge:   http://hu.wikipedia.org/wiki/Zerge

Folyt. köv.

1. Gím bikám 2012.09.02

Végre eljött a szeptember elseje. Az augusztusi vaddisznó lesek alkalmával már sok bikát láttam, de azt mondták, hogy nálunk esznek egész évben a bőgésre meg elmennek Gamás környékére. Van viszont egy terület ahol egész éven át láttam teheneket, meg borjakat, ráadásul ott van egy patak is aminek a vize ebben a nagy szárasságban sem apadt ki. Ez a patak egy fasorban van és mellette egy kukorica tábla, szóval van itt kaja, pia, tehén, gondoltam ide megyek ki cserkelni, talán megjön a bika is. A Gusztival közösen indultunk vadászni, ő a szomszéd körzetbe írt be, ott pár héttel előtte láttunk két bikát is, a terület adottságai hasonlóak ahhoz ahol én cserkeltem. Sötétedésig sétáltam a kukorica táblák mellett, meg-megállva fél órákra, hátha kijön valamelyik helyen egy bika, de nem jött. Aztán felültem egy lesre, az egyik szóró mellé, remélve, hogy ha a bikát nem is sikerül becserkészni, talán majd egy sörte vadat el tudok ejteni. Éjjel kettőig ültem a lesen, de pár róka kivételével semmi nem jött, a kukoricásból viszont hallottam egy konda hangjait, a malacok egyfolytában kiabáltak, néha hallatszott egy hangos röfögés, gondolom a koca próbált rendet vágni közöttük. A szél az ő irányukból fújt, telihold volt, szinte nappali fény. Lementem a lesről, és kukorica tábla melletti úton megindultam a hang irányába. Ki is jött a konda és az úton kezdtek turkálni, ismét úrrá lett rajtam a vadászláz el is hibáztam a lövést a disznók meg felszívódtak. Azért csak kivártam a fél órát aztán odamentem megnézni a rálövés helyét, persze semmi vért nem találtam. Elindultam vissza a patakhoz, mivel a fasorba rejtettem el a Grizzlyt, be is pakoltam a dobozba a cuccomat, csak a távcső meg a puska volt nálam. Elővettem a Nikont, hogy pár szép napfelkeltés fényképet csináljak.

Kisétáltam a fasor szélére, de közben hallottam, mintha valami ütögetné a fákat, átmentem a hídon a túloldalra, majd megláttam a bikát tőlem úgy 80-100 méterre. Az ég alja narancs színekben pompázott lassan kezdődik a napfelkelte, így elég világos volt és el tudtam bírálni az agancsát. Egy mindkét oldalon villás selejt bika állt velem szemben pont akkor léphetett ki a fák közül. A vadászláz ismét elért, alig bírtam a mogyoró botra feltámasztani a puskámat, céloztam és szemből nyakon lőttem, tűzbe is rogyott, most nem vártam, rohantam oda. Szóltam a Gusztinak, hogy jöjjön segítsen kizsigerelni a bikát, csináltunk pár közös fotót, bika vadásszá avatott, majd ő visszasietett, hátha neki is sikerül elejteni valamit, de sajnos ezen a hajnalon csak nekem tartogatott ajándékot Diána. Utána egy erre a célra átalakított utánfutóra felcsörlőztem a kizsigerel zsákmányt és már húztam is befelé a quaddal.

Ezután szinte minden hajnalban és este is kimentem cserkelni, láttam is párszor egy szép bikát, de lövéshez már nem jutottam, nem baj majd jövőre talán ismét rám mosolyog a szerencse.

A két nagy bak

    Augusztus közepén a Laci bácsival megbeszéltem, hogy a társaságuk területén vadkár fejében lőhetek két nagy őz bakot. A helyzet az, hogy valószínűleg életem két legszebb trófeájáról van szó, és mégsem tudok róluk oldalakat írni, kicsit olyan ez mint amikor megakad az ember torkán a szó.

     A Guszti elkísért a vadászatra, ő hívta a sípjával a szerelmes őz legényeket, a puska viszont nálam volt. Már vagy két órája próbálkoztunk két bakot is sikerült behívni, de picik voltak, mi pedig most nem értük ám be akármivel. Ezután beültünk a Toyotába, hogy megegyük az uzsonnára hozott szendvicseinket. Miközben kajáltunk láttuk, hogy a fasoron túli táblán egy nagy bak kerülget egy sutát, teljesen bele volt feledkezve a nagy szerelembe. A távolságot megmértük a Guszti távcsövével, 230 méterre voltak tőlünk, ami nem olyan sok, de nem mertem megkockáztatni a lövést egy ilyen szép állatra, ezért  elindultam gyalog a fasor felé. A fasor két domb között a völgyben van egy patak mellett, láttam, hogy a két őz elindult jobbra, ahol van egy nyiladék a fák között, én futni kezdtem, hogy előbb érjek oda mint ők. Egy kilométert futhattam mire elértem a célom és a fasor sarkánál megálltam, előre lopakodtam, és ott állt velem szemben a nagy bak kb 100 méterre, feltámasztottam a puskát a lő-botomra, próbáltam megnyugodni a nagy rohanás után. Ilyenkor nehéz egy ponton tartani a célkeresztet, mert úgy jár az ember kezében a puska mintha az áram rángatná, meg hát a vadászláz se könnyíti meg a célzást. A Zoli barátom, akitől a puskámat vettem adott nekem egy jó tippet ilyen esetre. Nem egy ponton kell tartania célkeresztet, úgy se marad ott, hanem lentről felfelé kell emelni a puskát, a vad mellső lábán végigvezetni folyamatos egyenletes sebességgel és amikor megfelelő magasságba ér, akkor elnyomni az elsütő billentyűt. Így tettem, lőttem, a mi Rómeónk tűzbe rogyott, a Júliája pedig aki addig mellette állt elszaladt. 

    Fantasztikus volt ez a vadászat, nagyon jó volt a Gusztival közösen bírálni a bakokat, sokat tanultam belőle, meg a sípolás tudományát is igyekeztem ellesni tőle. Igazi vendég vadásznak éreztem magamat, akinek profik dolgoznak a keze alá.

A bírálat után bronz érmet kapott.

    A következő délután a Karcsi kísért el, hogy a másik nagy bakot is kézre kerítsük. Felültünk egy lesre, én sípoltam be is jött egy kis bak, de azt nem bántottam. Ezután egészen estig semmi nem történt, azon kívül, hogy a Karcsi elszívott fél doboz cigit. Megbeszéltük, hogy ha nem sikerül az őz vadászat akkor kint maradunk éjszakára vaddisznó lesre. A nap már leszálló ágban volt, kezdett szürkülni az ég, amikor besétált a szóróra a nagy bak. Ötször-, hatszor is megnéztem a keresővel, mire a puskához nyúltam volna, nem hittem a szememnek. 

Meglőttem és ő beugrott az erdőbe. Szügyön találtam el, nagyon erősen vérzett mégis elment vagy 70 métert. Nem csak a trófeája, a teste is hatalmas volt, győztük ketten kicipelni az erdőből. 2012- ben Somogy megye legnagyobb bakja lett, 1 grammal előzte meg azt a tapsonyi bakot amit a Vadászlap kiáltott ki legnagyobbnak.

Az arany érmes bakom (546g): 

selejt bakok

    Idén lőttem négy darab selejt őz bakot, ezek közül az elsőnek a történetét leírtam. A másik háromét most jegyzem le, ezekhez nem tartozik, nagy hosszú, vicces sztori, de azért pár sort megérdemelnek, mivel pont ugyan olyan kedvesek számomra, mint az az arany érmes bakom amiről majd később mesélek.

Ezt a három bakot itthon a Korpadombi Vt- ben lőttem, én kaszáltam az erdei utakat egész évben, meg szereztem sok takarmányt a társaságnak, ezért nem kellett fizetnem értük.

    Az elsőt május 27- én lőttem. A Deseda patak melletti réten cserkeltem a Karcsival, majd felültünk egy lesre. Tök szép idő volt, fényképeztem pár fácán kakast, madarakat stb. Alap esetben ki nem állhatom ha valaki mellettem dohányzik, rosszul vagyok a cigifüsttől, viszont a Karesztől eltűröm ha az orrom alá pöfékel, sőt még hasznos is, mert legalább látjuk, hogy milyen a szél járás. Ő persze Széchenyi Zsigmonddal és Kittenbergerrel példáz, hogy azért az igazán nagy vadászok dohányoztak, erre nem tudok mit mondani, szerintem Széchenyi cigi nélkül sem lett volna rosszabb vadász. 

    Szóval passzív dohányoztam és közben fényképezgettem, egyszer csak kilépett a nádasból egy öreg bak, az az örök közepes, aminek szép az agancsa, de a szár is és az ágak is nagyon vékonyak, pedig a hosszuk alapján akár még erős bak is lehetne a gazdájuk.

Az örök közepes bak (315 g):

 Sokáig bírálgattuk, telefonon suttogtam a Gusztival, hogy szerinte meglőhetem- e. Már kezdett lemenni a nap, a Karcsi is zsinórban dohányzott mire rászántam magam és lőttem. Fél keresztben állt velem szemben a bak, a golyó a  lapockáján találta el és másik oldalon a bordák mögött távozott. Ilyenkor persze várni szoktam húsz percet, fél órát és csak utána megyek keresni a vadat, ennyi idő pont elég a Karcsinak kb három szál cigire, amibe az izgalom miatt én is bele- bele szívok, utána meg győzök köhögni, meg szidni saját magamat. Már besötétedett mire lementünk és megnéztük a rálövés helyét, sok volt a vér, és gondoltam, hogy hamar meglesz a zsákmány. Én mentem egy darabig a vérnyomon, de hamar úgy 20 méteren belül megszűnt, keresgettem a magas nádban minden felé, de csak nem találtam, az a piszok Karesz meg ott dohányozgatott egy helyben, aztán felkaptam a latyakot és odakiabáltam neki, hogy ugyan segítsen már keresni, ő meg mondta, hogy ott van a bakom a lába előtt, csak kíváncsi volt, hogy mire találom meg.

Na azóta hívom Tacsi-Karcsinak.

Tacsi-Karcsi a bakommal:

A második selejt bakot 2012 június 27-én lőttem. Vaddisznó lesre indultam és pont be akartam menni a cserkelő útra, hogy az erdő szélén lévő palás lesre felüljek, amikor a repce tábla szélén megláttam ezt az egyszárú bakot. Többször találkoztam vele, de mindig csak olyankor, amikor dolgozni voltam a mezőn. Már május elején meg is kérdeztem a vadőrtől és az elnöktől, hogy meglőhetem- e, zöld lámpát kaptam, így most eldöntöttem, hogy megpróbálom becserkelni.

Az egyszárú:

A repcében a művelőúton kúsztam a bak felé, aki folyamatosan távolodott tőlem, hát mit mondjak, nem volt kellemes. A repce össze- vissza bökte a kezemet, viszkettem tőle, meg amúgy is nagyon izzadós vagyok, az is kínzott és így kúsztam vagy másfél órán keresztül. Eddigre elértünk a palás leshez, ez olyan két kilométerre van a tábla szélétől, az egyszárú meg bement az erdőbe. Na gondoltam magamban felülök kicsit a lesre, kifújom magam, aztán meg haza megyek, mert mindenem viszketett az izzadságtól, és megjöttek a szúnyogok is, nem vágytam már se bakra, se disznóra, csak egy jó kis zuhanyra otthon. Ahogy ezt elhatároztam magamban a legnagyobb meglepetésemre megjött a szóróra az egyszárú. Nézegettem pár percig aztán lelőttem. Nagyon beteg lehetett, mert a zsigerei zöldek voltak, meg lepték az őzlegyek is, szóval nem biztos, hogy túlélte volna a telet.

Az egyszárú trófeája:

    A trófeát bevittem a kamarához megmutatni a Péternek, mert nem értettem, hogy mitől lehet az, hogy a koponyán a csap is el van tekeredve. Végül is abban maradtunk, hogy valamikor elüthette ezt a szerencsétlen jószágot egy autó.

    A harmadik selejt bakot üzekedésben lőttem, a Varga Jani barátommal mentem ki, egy búza tarló szélére és síppal próbáltunk behívni egy bakot. Sétáltunk egyik tábla szélétől a másikig, kukorica váltotta a búza tarlót és így betudtunk állni a kukorica szélébe és elbújva sípoltam. Jöttek is sorban, volt ami még túl fiatal volt, volt amelyik meg túl nagy azt inkább lőjék ki a fizetős vendégek. A végén felmásztunk egy lesre a nádas szélén és ott folytattuk a hívást tovább. Közben láttunk spíszer bikát, rókát, fácánt is, nem volt egy eseménytelen délután az biztos. A Jani kifejezetten jó társasági ember, így az üres percekben el is szórakoztatott, csak arra kellett vigyáznom, hogy ne röhögjünk túl hangosan.

    Rácserkeltem egy őz bakra, de sajnos nem sikerült lövéshez jutnom és így visszamentem a Janihoz a lesre. Aztán jött egy másik bak aminek nagyon beteg formája volt, a bordái kilátszottak, nagyon köhögött egyszóval nem volt túl jó bőrben. Egy darabig jött a sípra, de aztán meggondolta magát és bement a les melletti nádasba, majd ismét visszajött a tarlóra, de ekkor már messze volt tőlünk, az én 8 szoros nagyítású távcsövemmel, már nem lehetett elbírálni. A Jani még valamikor az átkosban vett egy orosz katonától egy 30 szoros nagyítású ruszki keresőt és azzal még ilyen távolról is tisztán láttuk, hogy ez az a beteg bak, nem is vacakoltam sokat. A táblán lévő villanyoszlopokból tudtam, hogy olyan 300 méterre van tőlem az őz, a puskám kétszáz méterig lő pontba, utána már van a golyónak esése, ezért a gerince fölé fogtam a célkeresztet egy picivel. Lőttem, a bak felugrott és a levegőben csinált egy 180 fokos fordulatot, majd  futott úgy hatvan métert és összeesett, pont szíven találtam, később lemértük és 326 méterről lőttem. 

A beteg bak trófeája:

A támadó koca 2012.05.30.

    A magyaregresi cserkész utam egy dagonyához és a mellette lévő szórómhoz visz, ez egy erdőszélén található. Az erdő melletti szántóföldbe repce lett vetve, ami így a nyár elejére elérte a másfél méteres magasságot. Ide beköltöztek a disznók, mert jó árnyékos búvóhelyet adott, és nem zavarta őket senki, innét jártak be éjjelente a szórómra és az erdőbe. Még világos volt amikor kimentem, a quadot eldugtam és bekapcsoltam a mechanikus lopásgátlót, ilyenkor az orrával közel állok egy jó vastag fához, majd kiengedek pár méter drótkötelet a quad elejére szerelt csörlőből, amit aztán a fa köré tekerek és feszesre húzatom a csörlővel, így hozzákötözöm a fához. A hátizsákot a hátamra vettem, a puskát a vállamra akasztottam, jobb kézben a háromlábú székem, balban meg a lő-botom volt, nyakamban meg a keresőtávcső, egyszóval úgy megvoltam pakolva, mint "KaziBazsi" a vásárban. 

    Ezen a lesen már ültem pár estével korábban is, mögöttem felkeltek a disznók a repcében, ott rohangáltak fel s alá, de én semmit sem láttam belőlük, tiszta ideg voltam miatta, mert nem jöttek be a szóró felé, így meg látatlanban én nem merek lőni.  

    Szóval elindultam befelé jól megpakolva, felkészülve a hosszú éjszakai leskelődésre. A lesre nem mertem felülni, mert igen rozoga, ezért egy fa mögé bújtam a szántó és az erdő szélén ahonnan tisztán rálátni a dagonyára és a repce táblára is. Épp csak letettem a széket, a táska még a hátamon volt, amikor egy sereg malac húzott el mellettem tíz méterrel és vadul sivítva estek neki a kukoricának a szórón. A puskám a vállamon meg volt töltve, ezért csak gyorsan kézbe kellett kapnom és már fordíthattam is arra a helyre ahonnét a malacok bejöttek. Ez volt a szerencsém, mármint, hogy a megtöltött puskám a kezem ügyében volt, mert a malacok után néhány pillanatra már rohant az anyjuk is, de nem kukoricát enni a szóróra, hanem egyenesen felém, a szája nyitva volt, gondolom szívesen a lábszáramba harapott volna. Volna, ha nem lett volna nálam a puska, de így szájba lőttem, a golyó végig szántotta és a hasán jött ki, ő pedig a lábam helyett fűbe harapott. 

    Mivel a quaddal nem tudtam bevinni a malacot a városba a vad hűtőhöz, riasztottam a Sárga Angyalt ( Varga Jani) és a Bandit akik a Toyotával kijöttek a kocáért, de az erdőből nekem kellet kivinnem és mert nem volt nálam kötél, húzni nem tudtam, úgy hogy kizsigerelem, majd feldobtam mögém a rácsra és kimotoroztattam a fák közül. Kb 6 éves korom óta motorozok, de ilyen ronda nőszemély még nem ült mögöttem, ráadásul még büszke is voltam rá. :-)

    Normális esetben nem lőném ki a malacok mellől a kocát, de ez önvédelem volt. Utána naponta vittem ki kaját nekik. Általában ebéd előtt 11 óra felé szoktam kukoricát vinni a szóróra és ezt a malacok már úgy megszokták, hogy amikor késtem kicsit akkor már ott keveregtek és 20-25 méterre tőlem várták míg kiöntöm nekik a kaját aztán ahogy távolodtam, jöttek is enni, ezt fel vettem az egyik alkalommal a telefon kamerájával.

  

Az első őzbak- 2012.04.29.

     Elég későn feküdtem le,túl sokáig olvastam. Hajnali kettőkor már szólt az ébresztő az almásnokiából, nehéz ám ilyenkor nem visszafeküdni. Négyre kellett Magyarmecskére érnem a vadászházhoz, ott találkoztam Csabával a hivatásos vadásszal. Egy gyors kávé, ez volt a harmadik aznap reggel, és már indultunk is ki Gusztiért, aki ezt az egészet megszervezte nekem. Ő kint volt egész éjjel vaddisznó várva, de nem járt sikerrel aznap, viszont másnap amikor én is meglőttem az első kanomat, neki is sikerült egy közel akkorát elejteni.

       Így hármasban mentünk ki őz bak lesre. Egy darabig a Csaba vitt minket a Fordjával, majd kb egy kilométert gyalogoltunk, sokszor megálltunk, kémlelgettünk az erdő sarkán, fasorok szélénél, hogy van e bak valahol a mezőn. Picit szűkös volt a hely a magaslesen, de a rutin meg az évek...., szóval azért elfértünk. Egy lucerna tábla közepén voltunk és onnan távcsöveztünk körbe, láttunk is több bakot, volt amelyik túl messze volt még ahhoz is, hogy a Csaba 30 szoros nagyítású Swarovski spektivjével elbíráljuk, meg volt olyan is, ami bár gyönyörű kb 400 grammos agancsot viselt, még csak közép korú lehetett és így nem bántottuk, talán majd pár év múlva. Aztán már pont feladtuk volna, amikor az erdőből nekünk bal kéz felől kilépett egy gyenge agancsú, selejt bak, pont megfelelő egy ilyen kezdő vadásznak, mint én. A Csaba szólt, hogy ha gondolom akkor meglőhetem. A Guszti előre hajolt én rádőltem a hátára, a puskát kitámasztottam a les szélére, majd kb nyolcvan méterről blatton lőttem a bakomat. Visszaugrott az erdőbe és a lövés helyétől úgy harminc méterre a fák között találtuk meg.

Ezután következett a vadászháznál a bak vadásszá avatásom, ott volt a Guszti a Csaba és a helyi VT elnöke az Ernő is.

Gusztival az első őz bakom mellett:

Csabával a helyi vadászmesterrel:

A trófea:

Az első kan 2012.04.30.

     Egész nap motoroztunk az Aba Zsolti barátommal, voltunk Orfűn és Pécsen. Pécsen a korhelyben kajáltunk, aki már volt ott az tudja, hogy a földimogyorónak a héját evés után csak a földre kell szórni, mellesleg fa padló van amire szalmát terítettek,szóval meg van a maga feeling-je a helynek. A Zsoltinak ez fura volt picit, de tetszett neki. Az evőeszközök egy dobozban vannak az asztal szélén, én csirke szárnyat ettem pirítóssal ehhez nem kellett használnom őket a Zsoltinak meg azt mondtam, hogy az is a hely stílusához tartozik, hogy kézzel kell enni és mivel a dobozba nem nézett bele el is hitte, de mivel ő marhahúst kért párolt zöldséggel és rizzsel mi a pincérekkel majd megdöglöttünk a röhögéstől, hogy nyakig van a kajában kézzel- lábbal :-).

 Sietnem kellett haza, hogy még időben ki tudjak menni vadászni. Vittem magammal egy nagyon kényelmes horgász széket, elhelyezkedtem az erdőben. A telefonomon Rejtő Jenőt olvasgattam, és valahogy éreztem, hogy ez egy jó vadászat lesz. Volt egy kevés hold, szél szinte semmi, ilyen egy kellemes tavaszi este.

Pár csendes reccsenést hallottam távolról aztán megint csend volt. Kb öt- tíz percenként körbekémleltem a távcsővel, de elég rosszul lehetett látni, mert az a kevés hold nem mindenhol sütött be a fák ágai közt, szerencsére a szórót azt pont megvilágította. Kilenc óra lehetett amikor a szóróra néztem a keresővel és megláttam egy hatalmas disznót, amint az a földbe ásott kukoricát próbálja kitúrni. Teljes csendben ment oda a szóróhoz. Lassan felálltam amit már így utólag tudok, hogy butaság volt, mivel ülve tisztán láttam a disznót, de felállva pont belógott közénk egy faág és amikor a puska távcsövébe néztem nem láttam szinte semmit. Teljesen úrrá lett rajtam a vadászláz, remegett kezem, lábam és ahelyett, hogy a újra megnéztem volna a keresővel, hogy ott van-e még a disznó, bekapcsoltam a fegyverlámpát persze ő se véletlenül nőtt meg ekkorára, párszor már biztos elmenekült a lámpa elől, és most is elfutott, ekkor láttam, hogy az ágak takarása mögött volt. Befutott a szóróról a fák közé és szerencsémre egy pillanatra megállt két fiatal fa között, a fejét tisztán láttam és oda is lőttem, pont halántékon találtam, eldőlt és rugdalózott még vagy öt percig mire végleg kimúlt én meg egész idő alatt bekapcsolt fegyverlámpával céloztam rá, hogy ha mégis felkelne akkor belelőjek még párat, de szerencsére erre nem került sor.

Eddig volt az élmény, de ezután következett a kőkemény munka. A kanom egy meredek domb aljában feküdt, valahogy fel kellett vinni, hallottam, hogy Magyaregresen egész este durrogott a karbidágyú, tudtam, hogy a Karesz ijesztgeti vele az ottani vad állományt, szóval ő tutira nem alszik, fel is hívtam, hogy jöjjön segíteni nekem. Aztán felhívtam még a Bandit, meg a Magyar Dezsőt, reméltem, hogy négyen csak megbirkózunk vele.

A quaddal felhúztam, pontosabban felszenvedtem a dombról, ami nem volt egyszerű mutatvány és utána a mező szélén kizsigereltük. A kocsira felrakás volt még a kemény munka, a Bandi csinált egy 200 literes olajos hordóból egy vadtartót és abba bele kellett forgatnunk hogy aztán fel tudjuk emelni a Toyota platójára. Zsigerelve 135 kg volt a súlya az agyarai pedig 17,9 és 18,6 cm hosszúak, 0,75 pont hiányzott a bronz éremhez, valószínűleg azért, mert az egyik kisagyara törött volt.